Prológus

- Figyelj, beszélned kell velünk! El kell mondanod, hogy mi történt! - hajolt felém egy orvosi ruhába öltözött férfi, amíg én a mentőben ültem.
Előre - hátra ringatóztam. Őrültnek tűnhettem, holott közel sem voltam az. Egyszerűen csak megviseltek a történetek.
A ruháim úsztak a vérben, a hajam összeállt, a tekintetem hasonlított egy eszelős tekintetéhez.
Nem hibáztatok senkit azért, amiért őrültnek hisznek.
Hisz az igazság még mindig az, hogy engem találtak meg egy holttesttel egy szobában úgy, hogy nem voltam hajlandó egy szót sem szólni, mert nem tudtam volna mit mondani.
A folyamatos kérdések kísértettek a fejemben. Mindig ugyanaz. Hogy hívnak? Mi történt? Hol van az édesapád? Vannak rokonaid? Barátaid? Esetleg háziállatok?
A francba is ezekkel az értelmetlen kérdésekkel.
A házunkat lezárták, mert minden itt történt. A legjobb barátnőm a kordon mögött állt. Láttam, hogy zokog, de nem vette a bátorságot, hogy idejöjjön. Hogy is vette volna? Hiszen úgy nézek ki, mint egy elmebeteg.
Zoe és én 7 éve vagyunk legjobb barátnők. Az általánosban találkoztunk, ők akkor költöztek ide, amikor a szüleim elváltak. Rögtön összebarátkoztunk. Közös érdeklődési kör, közös barátok. Minden közös volt. Még egy utcába is lakunk.
Csakhogy Zoe megváltozott. Furcsán kezdett viselkedni, úgy tűnt, mintha már nem is akarna barátkozni velem. 18 évesen fel tudnám ezt dolgozni, csakhogy Zoe nem egyszerűen a legjobb barátnőm volt. Ő volt, aki mindig mellettem állt, támogatott. Vele tanultam meg elfojtani a szomorúságot, dühöt és bármilyen egyéb érzelmet, amivel sebezhetővé válok.
- Fel tehetnék néhány kérdést? - állt meg előttem egy nyomozó.
- Tűnjön a közelemből! - ordítottam rá. Nem akartam, hogy bárki is mellettem legyen. El akartam tűnni. Elutazni Chicago - ba vagy Mexico - ba, de nekem még Ohio is megfelelne. Minden jobb lenne annál mint, hogy itt legyek.
- Attól tartok, hogy velünk kell jönnöd! - jött felém két orvos, majd az egyik pillanatról a másikra a kocsiba kötözve találtam magam.
Két biztonsági öv is át volt húzva rajtam, a kezeim pedig meg voltak bilincselve.
- Segítség! Valaki segítsen! - hisztérikus sikoltozásba kezdtem.
Nem akarok itt lenni. Nem akarom, hogy elvigyenek.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó mellettem, majd egy 40 - es évei elején járó nő hajolt be rajta.
- Kérlek, maradj nyugton! Csak egy kis csípést fogsz érezni! - mondta, majd mire reagálni tudtam volna, belém döfte a tűt.
A világ homályosodni kezdett. Nem tudtam mi történik. Nem tudtam hová visznek.
Egy dologban azonban biztos voltam. Ahová tartunk, az nekem nem fog tetszeni.

Letter

Mrs. Montez, 

Ha nem lennék itt már lassan 1,5 éve, akkor eszembe sem jutna azt mondani magáról, hogy egy unalmas és elvetemült orvos, aki minden áron meg akarja változtatni a betegeit. 
De mivel elég hosszú ideje idebenn rohadok, okom van azt állítani magáról, hogy egy szívtelen és önző ember. 
Ha maga az orvosom, akkor nem tönkretenni, hanem segítenie kellene, de ami mindemellett a legfontosabb, hogy hinnie kellene nekem, amikor azt mondom, hogy nem én tettem. 
Hiába mondtam bárkinek is, hogy ártatlan és normális vagyok, senki sem hitt nekem. Mindenki azt hitte, hogy én tettem. Valójában már saját magam sem vagyok biztos abban, hogy nem én voltam. Összezavarodtam. Most hiába gondolja azt, hogy nekem ez jobb, hogy itt majd segíthetnek, mert csak hazudna magának. 
Megpróbálná elhinni, hogy ártatlan vagyok? 
Képes lenne újra emberként kezelni? 
Ő van itt velem. Az első héten találkoztunk. Arrogáns paraszt, de legalább nem vagyok magányos. 
Ő nem hagyhat itt. Neki nincs választása. Nekem sincs. Magának viszont van, csak nem él a lehetőséggel. 
Azt mondta, hogy ha levelet írok valakinek, akkor sokkal jobban fogom érezni magam. Tudja, ez nem történt meg még. Pedig ez az első levelem. 
Miközben írom ezeket a sorokat, folyton az jár a fejemben, hogy ennek nem így kellett volna történnie. Minden egyes terápia során már majdnem elharapom a nyelvem, hogy ne ordítsak. Fogalma sincsen, hogy milyen érzés. 
Nem értem, hogy Neki miért kell mellettem lennie. Nem akarom. Csak megnehezíti a dolgomat. Azt akarom, hogy ne legyen mellettem és azt is, hogy mellettem legyen. 
Magamat sem értem, pedig esküszöm, hogy próbálkozom. 
Félek. Nem akarok tovább itt maradni. Amiatt az ember miatt kerültem ide, akinek meg kellett volna védenie. De az már a múlt. Már nem is számít nekem. Már nem is emlékszem az együtt töltött pillanatokra. Már nem is akarok emlékezni. 
Ha érdekli, össze vagyok zavarodva. Nem tudom, hogy mi lenne jó nekem. Nem tudom, hogy szükségem van - e rá, mégsem tudok lemondani róla. 
Csak segítsen. Segítsen túllépni.

~ Hannah