Prológus

- Figyelj, beszélned kell velünk! El kell mondanod, hogy mi történt! - hajolt felém egy orvosi ruhába öltözött férfi, amíg én a mentőben ültem.
Előre - hátra ringatóztam. Őrültnek tűnhettem, holott közel sem voltam az. Egyszerűen csak megviseltek a történetek.
A ruháim úsztak a vérben, a hajam összeállt, a tekintetem hasonlított egy eszelős tekintetéhez.
Nem hibáztatok senkit azért, amiért őrültnek hisznek.
Hisz az igazság még mindig az, hogy engem találtak meg egy holttesttel egy szobában úgy, hogy nem voltam hajlandó egy szót sem szólni, mert nem tudtam volna mit mondani.
A folyamatos kérdések kísértettek a fejemben. Mindig ugyanaz. Hogy hívnak? Mi történt? Hol van az édesapád? Vannak rokonaid? Barátaid? Esetleg háziállatok?
A francba is ezekkel az értelmetlen kérdésekkel.
A házunkat lezárták, mert minden itt történt. A legjobb barátnőm a kordon mögött állt. Láttam, hogy zokog, de nem vette a bátorságot, hogy idejöjjön. Hogy is vette volna? Hiszen úgy nézek ki, mint egy elmebeteg.
Zoe és én 7 éve vagyunk legjobb barátnők. Az általánosban találkoztunk, ők akkor költöztek ide, amikor a szüleim elváltak. Rögtön összebarátkoztunk. Közös érdeklődési kör, közös barátok. Minden közös volt. Még egy utcába is lakunk.
Csakhogy Zoe megváltozott. Furcsán kezdett viselkedni, úgy tűnt, mintha már nem is akarna barátkozni velem. 18 évesen fel tudnám ezt dolgozni, csakhogy Zoe nem egyszerűen a legjobb barátnőm volt. Ő volt, aki mindig mellettem állt, támogatott. Vele tanultam meg elfojtani a szomorúságot, dühöt és bármilyen egyéb érzelmet, amivel sebezhetővé válok.
- Fel tehetnék néhány kérdést? - állt meg előttem egy nyomozó.
- Tűnjön a közelemből! - ordítottam rá. Nem akartam, hogy bárki is mellettem legyen. El akartam tűnni. Elutazni Chicago - ba vagy Mexico - ba, de nekem még Ohio is megfelelne. Minden jobb lenne annál mint, hogy itt legyek.
- Attól tartok, hogy velünk kell jönnöd! - jött felém két orvos, majd az egyik pillanatról a másikra a kocsiba kötözve találtam magam.
Két biztonsági öv is át volt húzva rajtam, a kezeim pedig meg voltak bilincselve.
- Segítség! Valaki segítsen! - hisztérikus sikoltozásba kezdtem.
Nem akarok itt lenni. Nem akarom, hogy elvigyenek.
Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó mellettem, majd egy 40 - es évei elején járó nő hajolt be rajta.
- Kérlek, maradj nyugton! Csak egy kis csípést fogsz érezni! - mondta, majd mire reagálni tudtam volna, belém döfte a tűt.
A világ homályosodni kezdett. Nem tudtam mi történik. Nem tudtam hová visznek.
Egy dologban azonban biztos voltam. Ahová tartunk, az nekem nem fog tetszeni.